A zene számomra nem műfajok kérdése, hanem gondolkodásmód. Az improvizáció nem zenei eszköz, hanem az alkotás természetes formája. Legyen szó jazzről, kortárs zenéről, kamarazenéről vagy népzenei ihletésű kompozíciókról, mindig ugyanazt keresem: azokat a zenei összefüggéseket, amelyek túlmutatnak a stílusokon, és közvetlen kapcsolatot teremtenek előadó és hallgató között.
Erkel Ferenc-díjas zongoraművész, zeneszerző, hangszerelő, zenepedagógus és művészeti vezető vagyok. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen jazz-zongora, majd zeneszerzés és hangszerelés szakon végeztem. Az elmúlt több mint harminc évben előadóként, zeneszerzőként, tanárként és kulturális szervezőként dolgoztam azon, hogy a zene ne csupán megszólaljon, hanem közösségeket hozzon létre, új gondolatokat indítson el és teret adjon az alkotásnak.
Pályám során olyan művészekkel zenélhettem együtt, mint Frank Gambale, Mike Stern, Al Di Meola, Dominique Di Piazza, David Murray, Dewey Redman vagy Tony Lakatos. Ezek az együttműködések megerősítettek abban, hogy a személyes zenei hang mindig fontosabb, mint bármely stílus vagy irányzat. Munkámban ezért nem műfajokat szeretnék ötvözni, hanem olyan egységes zenei nyelvet kialakítani, amelyben a jazz improvizatív szemlélete, a kortárs zeneszerzés, a magyar népzenei hagyomány és a kamarazene természetes egységet alkot.
Alkotóként mindig hosszú távon gondolkodom. Számomra egy zenekar nem csupán koncertprodukció, hanem közösség; egy kompozíció nem egyszeri mű, hanem egy folyamat része; egy koncert pedig nem előadás, hanem találkozás. Talán ezért alakult úgy a pályám, hogy a zeneszerzés, az előadóművészet, az oktatás és a kulturális szervezés egymást erősítve van jelen az életemben.
Ennek a szemléletnek egyik legfontosabb megjelenési formája a Voyagers trió, amelyben Fonay Tiborral és Nyírő Áronnal dolgozom együtt. A zenekar saját szerzeményeket játszik, amelyekben a kompozíció és az improvizáció egyenrangú szerepet kap. A 2025-ben megjelent Voyagers album ennek a közös zenei gondolkodásnak az első lenyomata, amelyet azóta is koncertjeinken formálunk tovább.
A Szirtes Edina Mókussal létrejött duó egy másik oldalról közelíti meg ugyanezt a gondolkodást. A közös zenélésben nincs szólista és kísérő. Két egyenrangú alkotó folyamatos zenei párbeszéde alakítja a koncertet, amely minden alkalommal más irányba fejlődik. A jazz, a kortárs zene, a magyar népzenei hagyomány és az improvizáció itt nem különálló elemek, hanem ugyanannak a zenei nyelvnek a részei.
2004-ben Pálhegyi Mátéval közösen alapítottuk meg a Free Style Chamber Orchestra együttest. Az FSCO számomra nem hagyományos zenekar, hanem alkotóműhely. Több mint húsz éve olyan közösséget építünk, ahol zeneszerzők, improvizatív előadók és klasszikus muzsikusok közösen hoznak létre új műveket. A cél nem meglévő repertoár előadása, hanem új magyar zeneművek megszületése és bemutatása. Ennek a munkának új állomása lesz a 2026. október 26-án, a Müpa Fesztivál Színházában megrendezésre kerülő „Az üveghegyen túl – Új magyar művek estje”, amelyen saját kompozícióim mellett Szirtes Edina Mókus, Kézdy Luca, Pozsár Eszter, ifj. Szerényi Béla és Nagy Ábel Márton művei is megszólalnak.
Legalább ennyire fontos számomra a pedagógia. Tanárként nem egyszerűen szakmai ismereteket szeretnék átadni, hanem önálló gondolkodásra, kíváncsiságra és alkotói bátorságra szeretném ösztönözni a következő generációt. A tanítás számomra ugyanannak az alkotói folyamatnak a része, mint a komponálás vagy a koncert. Ugyanez a szemlélet határozza meg az általam szervezett jazzklubokat, mesterkurzusokat és műhelymunkákat is: hiszek abban, hogy a zenei fejlődés közösségben történik.
Kuratóriumi elnökként vezetem A Mi Zenénk Alapítványt, amely koncertprojektek, kiadványok, zeneszerzői pályázatok, mesterkurzusok, zenei táborok és kulturális programok szervezésével dolgozik a magyar zenei értékek megőrzéséért és továbbgondolásáért. Számomra ez nem külön feladat, hanem ugyanannak a küldetésnek a folytatása: lehetőséget teremteni az alkotásra, az együttműködésre és az új gondolatok megszületésére.
Hiszem, hogy a közönség nem kívülállója, hanem résztvevője a koncertnek. Gyakran mondom, hogy a közönség a zenekar „plusz egy” tagja. Figyelmével, reakcióival és jelenlétével ugyanúgy alakítja a zenei folyamatot, mint a színpadon álló muzsikusok.
Ha azt az örömöt és felszabadultságot sikerül átadnunk, amellyel mi magunk is zenélünk, akkor a koncert elérte a célját. Ilyenkor néhány órára sikerül kiszakadni a hétköznapokból, és együtt átélni azt, amiért érdemes zenélni: hogy az élet valóban szép.
Díjak, elismerések:
